Álláslehetőség!

Álláslehetőség!
Parents Consulting&Invest Co újonnan létrehozott projektjéhez felső vezetői
pozícióba munkatársat keresünk:
projekt menedzser (
anyuka) munkakörbe.
Szükséges felsőfokú szakirányú végzettségek:
Orvos ( gyermekorvos, belgyógyász, pszichológus;, ad hoc
jelleggel: bőrgyógyász, pulmonológus, fül,-orr gégész stb.), pedagógus,
természetgyógyász, gazdasszony, dietetikus, szakács és művészeti polihisztor.
Szükséges képességek, jártasságok, kompetenciák:
Empátia, kreativitás, jó problémamegoldó képesség, nyugodt, határozott
jellem, gyors döntéshozás, felelősségvállalás, következetesség.
Nyelvtudás, B kategóriás jogosítvány és előzőleg hasonló projektben szerzett
tapasztalat előnyt jelent.
Juttatások: non
profit társulásként, hiszünk a projekt
sikeres karbantartása által létrejött fejlődés motiváló erejében.
Béren kívüli természetbeni juttatás: mosoly, ragaszkodás, puszi.
Várjuk lelkes jelentkezését!

nőből faragnám

művészed lennék
hibátlan szobrod formálnám
kezem által élednél
szépséged elveszne ha akarnám
vagy csak nekem tündökölnél
csillámló könnycseppek a párnán
elnyúló alak élő festmény
attól kezdve szomorú múzsám
költeményem lennél
és ha világot akarnál
én Istened lennék

kifli-harc

ma megint harcolok
kiskifliségemért
csacskaság
de én bolondulok
a helyzetért
mikor nagykifli
hozzám simul
és én legszívesebben
meg(k)enném.

bepiszkolt vászonlapok

nincs ars poeticám
se célközönségem
még csak költő sem vagyok
engem csak zavar a
makulátlan fehér papír látványa

Applázia

furcsa volt a mai reggel
vigyázzban állt a környék
fertőtlenített várakozás
lógott az ereszekről
megtelt vele az orrom
valami baljós fény
ragadt a városra
csorgott le a házak falán
összegyűlt a csatornában

fertőzésveszély lapul
minden sarokban
Betadine ízű kétségek
tapadnak a szájpadláshoz
kimondani őket nem lehet
… és a csalódás;
ha megakad a torkodon,
mikor mohón
a reménybe harapsz

pofon

késztetés jött rám
csak egy belső rezgés
csinálni kéne

napok múlva kényszer lett
görcsös remegés
csináld

egy könyvre van szükségem
valami szavak hiányoznak
csináld!

hüppögött és sírt a hang
tudod te
Csináld már az Istenért!

ordított, verejtékezett
nem érted?
Csinálnád már végre?!

Nem vagy jó semmire-

csak olvasnom kell
csak visszaemlékezni
ki is vagyok én.

Hella-Bella

És megszületett. Havasi Hella! Hellaluja!!!!!

csoda-ország

hideg járólap a talpam alatt
talán a "sárga köves út"
csillogó és frissen vaxolt
a vége-láthatatlan,
a mindig orrom előtt
hívogató fény
ez jut alamizsnaképp annak
a(ki) mindig el(h)isz
a bolyongó lány
kinnragadt a csoda-téren
az örök doroti ha elvesz
de messze kenzesz
az otthon is vacogÓ
Zavarodott lélek.
Menni kell.
az út jóindulattal fugázva
arany bevonattal
légpárnákkal kecsegtetŐ
társad bádog,vagy állat
kire számíts hát ha a
nagy porzivatarban
felkapott szoknyád alá
is benéz az Úr?

Das war's

Es war früher.
In der Vergangenheit.
Es war kompliziert
miteinander zu reden.
Es war bunt und
hatte glamour.
Es gab der Stolz
an deinem Gesicht.
Es hat alles gegeben
Es war nie in meinem Leben.

Napló II.

Az ember nem az, aminek hiszi magát, a gondolatai, az elvei. Sosem az okok. Sosem a fixa ideák. Mert a miértek cáfolnak mindent. És nem az önismeret az eszköz. Egy halom pszichológiai ellenállás, tagadás, bárminemű védekezés. A relatíve objektív, (kvázi) rálátás. Talán, bizonyos esetekben, bizonyos feltételek mellett, meg lehet látni az igazságot. Csak magunknak ne hazudjunk, ha mindenki másnak muszáj. A meggyőződés egy másik emberről, a viselkedéséről, vagy törekvéséről, megdönthetetlen bizonyosság. Amíg utána nem kutat az ember. És végül rá nem jön, hogy elképzelése, hártyavékony felszín, alatta pedig saját gondolatai, saját vágyai, elrejtett fantáziái lapulnak. Ügyesen rejtőzve, megingathatatlanul. És akkor csalódunk önmagunkban, és a másikban egyaránt, már egyikünk sem olyan érdekes többé.

útközben

papírokon a szignó
másodperc töredék
a kulcsokon egy új kéz
hátborzongató

a lakcímkártyám elavult
nincs állandó lakhelyem
így személyazonosságom
is hiteltelen
és a hon sem a régi már
kiselejtezett

Pontok

Kiindulópont

...valami, de ne a semmi.
Másunk sincs csak a semmi.
S az, ahogy fokozódik az idő múlásával.
Gyűlik a rakás, a semmi nagy kupaca.

Holtpont

...és még mindig csak az,
ahogy kivetkőzik magából
a gondolat.
talán meglátod a valóságot,
talán a smink mindent
eltakar.

Fordulópont

(Nő)

és csak egyet akarhatok:
körülötted forgatni
a világot.

(amikor én vagyok a csendes társ,
én vagyok a cselekvő,
és te kapod a babérokat,
tiéd az elismerés,
de a dicsőség;
az mégiscsak az enyém)

(FÉRFI)

és csak egyet akarhatsz:
hinni, hogy te vagy az
ok és az okozat.

( )

Csak egy név

A metróban ébredt. Szája kiszáradt, nyelve a szájpadlásához tapadt. Köhögött, levegő után kapkodott. Nem értett semmit. Koszosan, szakadt ruhában, gyűrött reklámszatyorral a kezében indult el. Fogalma sem volt merre. Az emberek elfordultak, mikor meglátták, arrébb mentek, mikor megérezték a bűzét. Egy öltönyös férfi mégis odalépett hozzá: Jól ismerlek. Utálom a fajtádat. Csalók vagytok mind!- és az arcába köpött. Ezen felbátorodva egy gyermekét kísérő anyuka is odaköpött. Majd egyre többen és többen gyűltek köré, a bevásárlószatyrokból előkerültek a gyümölcsök, zöldségek, majd ki tudja honnét kövek, üvegek. Ki mit talált, azzal dobálta meg a férfit. Egy idős úr a botjával esett neki, ütötte, ahol érte, dühösen, gondolkodás nélkül. Egy nő levette tűsarkú cipőjét és a fejét kezdte ütni vele. Egyre több vér látszott a férfi teste körül. De mintha észre sem vették volna. A gyerekek is kiabáltak: Gyerünk, anya, adj neki! Körülbelül tíz percig tartott. Az egyik törött bordája átszúrta a tüdejét, így az felmondta a szolgálatot. Az emberek megigazították kilazult nyakkendőiket, letörölték a vért a tűsarkakról, és a dolgukra igyekvő utazók kifejezéstelen arcával elsétáltak.
Védekezni nem tudott, még a nevét sem tudta volna megmondani. Pedig édesanyja hosszú gondolkodás után választotta a számára legkifejezőbb nevet a világon, ifj. Lakatos Remény.

Lábjegyzet a Várakozásról c. bejegyzéshez

Ha magamba nézek, gyakorlatilag mindent visszavonhatok a "Várakozásról" c. bejegyzésben leírtakból. A várakozás frusztráció s bármit is lehet tenni ellene, az csak figyelem elterelés. A várakozás düh, és latolgatás, a valótlan kikövetkeztetése. És a valós, nagyon mélyen való elfogadása. A várakozás kényszer, hogy még a reményt megtartsuk, de idő is, hogy rájöjjünk hol rontottuk el.

Most én, és csak aztán...........te, ő, mi, ti, ők

Te vagy, meg valahol messze én vagyok. És kettőnk közül pedig jóformán csak te vagy. Magadnak. A mérleg ott dől el, hogy nekem is csak te vagy. Így az egyenletben szinte csak te szerepelsz és x is egyenlő veled. Valahol két egyszerűsítés és zárójel felbontás között elvesztem én. Főleg Én lenni. És ha már én sem vagyok ott magamnak, akkor hozzám képest a kisujjam is társas lény. Azt mondták, ha legyőz az egyedüllét érzése, akkor nyertél. Csak idő kérdése, készítsétek a piros kávéfőzőt!!!

És igen, ne higgyem azt, hogy egyedül vagyok az "egyedül a tömegben" érzésemmel. Mindenki egyedül van, ez nem újdonság, már ezren le is írták, szinte sablonos gondolat. Nemhogy érzelem!!!
De mikor önmagad hiánya az egyedüllét, az valami sötétebb és hidegebb. Mert tudod mi hiányzik, az a megszokott, jól ismert, kiszámítható tudat, hogy magamban még bízhatok. Hisz ezért analizáltam magam hosszú évekig, fejben és papíron, ezért olvastam pszichológiai témájú könyveket, hogy ha ismerem magam, talán lesz esélyem ismerni az embereket. Vagy legalább egyet életem során. Most már tudom ki vagyok, csak azt nem, hova a francba tűntem el. Most már az embereket is figyelem, nem ismerem, de figyelem, és egyre dühösebb leszek. Ha az emberek testéből kiszállna az énjük, mert legkésőbb harminc éves korukra még mindig nem találták meg, nem váltak Azzá, azaz önmagukká, akkor a világ tele lenne bojongó, meg nem ismert, elveszett sajátmagukkal. Lassan kezdem a magamét a csuklómhoz bilincselni, de nehéz feladat. Túl könnyen adja fel önmagát az ember, amitől azt hiszi sokkal jobb lesz Neki. Csak az kerüli el az ember figyelmét a nagy önnön-örömszerzésben, hogy önmagam nélkül nincs is olyan, hogy Nekem.

Köszönet a képért Krixnek, sajáttá konvertálása a blognak, a hangulatnak.

uzenet x

Mindenfele hianyokban szenvedek tovabbra is. Tobbekkozt az internet is egy ilyen. De a jo oreg papir es toll meg megteszi, szoval irogatom a kis verseimet, es majd a hetvegen fel is teszem. Mivel penteken erkezem. Hirtelen felindultam, es bepakoltam, es a palyaudvaron mar fizettem is a jegyet, es szerdaig maradok. Hoppa, erdekes varos ez az Augsburg, kinezek a kavezo ablakan es maga Mr. McDonald nemet zaszloval a hatan, sok sort cipel eppen nem dohanyzo kezevel. Hat igy elunk mi itt a vad(?) Nyugaton. Az egyetemen japan tanulasra vetemedem, meg megtanitjak hogyan irtak, irjak naplot, blogot, magamat/ukat. Tegnap irodalomtudomanyilag okitottak az elso vilaghaborurol. Nagyjabol ertettem ki, merre, was ist passiert. Szoval elvagyok, boldogulok. Minden napra jut egy uj kollegiumi lakok bulija, egy welcome party kulfoldieknek, egy egyetemi grand opening, vagy egy hetfo esti "vege a hetvegenek jonnek a szurke hetkoznapok" buli. De megis hallom mar: " kerem vigyazzanak az ajtok zarodnak".....

24

Na, nem a film. Az eveim szama. Szep kerek, mutatos, es meg nem is borzaszto. Meg talan orulni is lehet neki. Bar idegenben nem olyan froehlich, mint gondoltam. Erdekes, de tenyleg kulfoldon lesz nagy magyar az ember. Tegnap az oktoberfesten is csardast jartunk es magyar dalokat enekeltunk, meg a Hbf-en is. Szegeny faradt, elcsigazott emberek nem nagyon tudtak, melyik rendezvenyen is vannak. Ilyenkor szamit minden elejtett magyar mondat. Es ilyenkor lesz ilyen elviselhetetlenul erzelgos az ember.

u.i.

A lenyeget meg ki is felejtettem lanyos zavaromban. Hogy nagyon hianyoztok, es aki ezt a maga ingenek erzi, gombolja be nyakig!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

uzenet

Amig nincs internetem es a palackposta nem az erossegem, a galambok meg egyre lustulnak, addig itt uzenek mindenkinek, aki erdeklodik. Irantam, hogyletem felol. Megerkeztem, jol vagyok, bar faradtan, a sok intezkedes es ismerkedes miatt emberekkel, rendszerekkel, na es a sorokkel es oktoberfesttel. Csaladnak uzenem ehen nem halok es van nalam papirzsepi, baratoknak, hogy jol mulatunk, ismerosoknek, hogy Augsburgban vagyok, idegeneknek meg, hogy ez maganugy.
udv: 04.10.2007, Augsburg, Hauptbahnhof, valami intenetkavezo

párnakönyv

(ilyen is van)

csak néznél
ahogy fellapoznám
tested titkait
kutatnám bennük
üres lapjaid
akkor én lennék a toll
te a tintám
és én bőrödre írnám
legszebb verseim

szembecsukva

fagyra lépek
reggel 7-kor
zihálva 20-ra fel
monoton rázkódunk
sűrű elnézések közepette
keletinél aluljáró
kávét gyorsan nyelvégetve
kérem vigyázzanak
az ajtók záródnak
blaha, astoria, deák,
kossuth, batthyány, moszkva
fújtatva didergünk
fel az 59-re
mindjárt nyolc van
gyerünk már!
kimerülten detonálunk
be az iskolába
stilgyak meg vizkom
nyelvészet és alvás
elmarad a nevtöri
kávét újra
ebéd helyett?
fél háromkor
üres beszéd regényekről
négytől meg tömegben
közlekedünk megint
105-el deák tér
árpádon 32-es
koleszban a lányok
már esznek
fürdés hárman
helykihasználunk
ásítok párat
jó éjszakát!
pizsama rajtam
aludj már!
agyamban az off
gombot keresem

nem akarok feleszmélni

(ez is kb. 2004. valamit majd kezdeni kéne még vele.)

Kényszerleválás

1.
csak leírhatnám, amit nem lehet,
mikor egymást féltve erősnek mutatjuk magunkat,
mikor lenyeljük, hogy elcsuklott a hangunk
és elhisszük, hogy a másik nem hallotta a szipogást
de miért játszunk, anya?
félek, rettegek, együtt érlelődöm veled
a hiányodat pótolgatom emberekkel,
érzésekkel, gazdag ízű borokkal
ne gondolkodj helyettem!
csak ülj le az ágyam mellé
és olvasd fel a kedvenc estimesém

2.
jönnek a szörnyek
már az ajtóban leselkednek
bohóc formájú mind
vigyori kis csokornyakkendős gyilkos
a sarokba kuporodom
a lábam magam alá húzom
becsukom a szemem
talán nem látják meg,
hogy itt vagyok
ments meg kérlek:
szoríts magadhoz, hogy a te
szívverésed indítsa
újra az enyémet

3.
minden ember és művész
önzésével akarlak,
ha kell vénámból táplállak,
puszta kézzel tépem ki
csontom éltető erejét.
és ha ez sem elég?
felzabálom a szerveid,
lerágom a húsod és
gyötrő élvezettel várom
hogy kannibálságom elítéld

4.
hisztérikusan követelem
magamnak az írás hatalmát,
hogy érzéseim a papírra költözzenek,
amit majd gondosan a fiókba hajtogatok
két poros útikönyv alá
de nem!
az írásnak ma nincs szüksége rám

5.
remegett a lábad
valami mindig görcsbe rántotta
álmodtál vagy ennyire fájt?
nem tudom
testedben ezer műanyag köldökzsinór
pittyeg és fújtat a gép
dolgodat végzi helyetted
nem is tudtad, hogy ott vagyok
nem akartalak látni
nem tudtam hozzád érni
futni akartam sokáig
hogy utolérjelek.

6.
szégyellem magam,
ha pár percre elfelejtelek
(pedig ezen dolgozom egész nap)
lesütöm a szemem,
mikor boldogulok nélküled
ostoroznám magam,
mikor ösztönből nevetek
nem tudom miként viselkedjek
fojtogatnak a fekete ruhadarabok
megvetnek
nem láttak még sírni
nekem nincs lelkiismeretfurdalásom
én téged gyászollak nem magamat

2004, szeptember 1-28.

én

én tollammal emlékezem
elkevertem már
minden fényképem
elkoptak rajtuk a színek
az arcok a szélek is
megfeketültek

én tintával mosakodom
kicsúszik kezemből
az összes szappanom
megtisztítani engem már
rég nem tudott és a
szaga is megsavanyodott

én papírra kaparhatom
csak szívós kis bánatom
s ha jön majd a legnagyobb
a sorok között talán
még én is helyet kaphatok

(ez is olyan (mint a legtöbb), amit meg kéne szabadítani a sok ragrímtől, meg nemrímtől)

szükség

tudom hogy nem szeretsz
a szép szavak csak a hangulathoz kellenek
civilizálni az ösztönöket
te testemben érzed otthon magad
én fejedbe bújva akarlak
de már alkotórészem vagy
tehetetlenül egymásba kapaszkodunk
egy kis valóságba ha
magunkba már nem tudunk

én nem kértem a lehetetlent
Istent akartam és boldogságot
csak hogy fontos legyek
szerette valakinek
csak egy telefonszám
a vész esetén hívandó
csak egy kéz a sebet gyógyító
mégsem vagyok más
csak öröknedves szempillám

tények

az elhagyatottság kényszerénél
jobb az üldöző magaválasztott haragja
jogosnak hiszi
te csak viszonzod a szerelmet
mert feltételezi a szeretve lenni
kényelmes önzését
az érdektelenség süketségében
könnyebb az eligazodás
mint figyelni és megérteni akár a káoszt is
ne küzdj
minden a lábad előtt
várja hogy eltaposd vagy felemeld
hogy rajtad álljon minden:
elbukjon vagy felépüljön
egy Isten

Edgar I.

- Nézze Uram, fogalmam sincs mi történt. Egyszerűen fel sem tudom fogni. Én csak…épp…bejöttem a mosdóba és már hallottam is a sikoltozást. Mikor kijöttem, láttam, hogy a gyerekek rémülten rohangálnak. Volt, aki meg sem moccant, csak nézte. A többi óvónő is sokkban volt. Csak Edgar ült nyugodtan a homokozóban, épített valamit, tudja ő süket szegény. Nem láttam idegent. A kapu csukva volt. Hogy történhetett mindez? Ez egy kisváros! Az Isten szerelmére!
- Kérem, hölgyem, nyugodjon meg. Már nincs ok a pánikra.
- Maga látta? Odament már? Megnézte közelről?
- Én rendőr vagyok, asszonyom…
-Kisasszony….khmmm
-Igen….én nem helyszínelek, én kérdezek.
- Nem ártana megnéznie. Akkor nem kérdezne hülyeségeket. Van magának gyereke?
- Igen, van.
- Akkor imádkozzon erősen, hogy soha ne lássa őt így.
- Köszönöm, kisasszony. Azt hiszem, végeztünk. Ööö, csak még egy kérdés: nem látott, hallott, észlelt esetleg valami furcsát?
- Dehogynem, sosem hallottam még óvodás gyerekeket halálfélelemtől sikítani, fejvesztve rohangálni, nem éreztem még az émelyítő húgy szagát a rettegő gyerekeken, és nem álltam még a hányásom közepén öntudatlanul. Viszlát.

˙***

Meleg nyár volt. A Napsugár óvoda faragott mesebeli kapuján sietve jöttek a munkába igyekvő apukák és anyukák, mielőbb biztos helyen tudni csemetéiket, amíg ők borzasztóan elfoglaltak. A kis Lujza és az apró termetű Montgomery messziről mosolyogtak egymásra. Egy utcában laktak, a város új részében. Fiatal szüleik már régóta ismerték egymást, gyakran összejártak.
Pár perc múlva Konrád is megérkezett német származású szüleivel. Az óvodába külföldi és hátrányos helyzetű gyerekek is járhattak. Ők az egyik hinta mellett nevetgéltek, míg szüleik megosztották egymással a gyermeknevelés nehézségeit, mikor megérkezett Edgar. Törékenyen, hallókészülékesen, az aggodalomtól fontoskodóvá vált szüleivel. A többiek valahogy nem tudtak mit kezdeni Edgarral. Érthetetlen hangokat adott ki és állandóan mutogatott. És az óvónők is mind hadonásztak a kezeikkel, ha ő is ott volt. Leginkább feleslegesen, mert nem ismerték elég jól a jelbeszédet, így vagy érthetetlenek, vagy félreérthetőek voltak Edgar számára. A meseolvasásnál megtanulta már, hogy az óvónővel szinkronban mesél magának, saját maga irányítja a történetet. És ez így volt rendjén, az ő meséi érdekesebbek voltak a felnőttekénél.
Az ajtóban hirtelen megjelent az óvónő is. Széles mosollyal fogadta a szülőket. Ilyenkor a gyerekekre rá sem nézett, a benyomás volt a fontos.

***

- Jó napot!
- Jó napot doktor!
- Hogy vagyunk ma?- nézett kedvesen mosolyogva és túlzottam artikulálva a doktor a kisfiúra.
Edgar csak legyintett, ezzel jelezte, ha valaki feleslegesen töri magát, és butaságokat kérdez. Majd bement a szobába és leült a helyére. Egy kis asztalka, kis székkel, kis pohárral, kis kancsóval. A játékokra rá sem nézett.
- Szóval, ő is ott volt az esetnél? Azóta van változás a viselkedésében? Zárkózottabb, esetleg ingerültebb, poszttraumás stresszre utaló jel?
- ÖÖÖ, annak milyen jelei vannak, doktor úr?
- Elnézését kérem, hölgyem, olyan figyelmetlen vagyok.
- Edgar, te nagyfiú, megteszel nekem egy szívességet? Rajzolnál nekem erre a papírra? Szeretsz óvodába járni? Az ovistársaiddal jól kijössz?
Edgar csak nézett. Előre. Kezébe vette a ceruzát, és bár fogalma nem volt, miről beszélt a doktor, de mindig érezte mit várnak tőle, így rajzolt. Lerajzolta a kis Fannyt, piros pacában fekve, arc nélkül, a kislapáttal a gyomrában. És mélyen, legbelül elégedett volt. A rajzzal. És a feladattal. Fanny úgyis egy idegesítő kis mitugrász volt. Okoskodott, és állandóan nála volt a homokozó lapát. Most már legalább nyugtuk lesz tőle.
Az orvos megnézte, majd egy perc alatt kielemezte Edgar rajzát. Egy kis odafigyelést javasolt az anyukának, esti meséket, és sok kirándulást.
Edgar elégedetten távozott. Megfogta anyukája kezét, és mosolyogva mentek a fagyis bódéhoz.

***
Dr. Kranz leült terebélyes íróasztalához, elővette fiókja eldugott rekeszéből a dossziét és beletette a rajzot. Fényképek, írások, receptek és további rajzok közé. A kisfiú nem először járt itt, és az orvos tervei szerint nem is utoljára. Minden jól alakul. Elégedetten nyúlt az asztal szélén fekvő humidorba, kivett egy nagyobb méretű szivart és meggyújtotta. Hátradőlt és a füstöt lassan, élvezettel fújta ki.

(ez valami első rész féleség. még nem tudom megérné -e jobban kidolgozni a karaktereket, de ötletek vannak. majd elválik.)

a várakozásról

"A másokhoz viszonyított inkompetencia aláássa metakognitív képességünket ("tudásunkról való tudásunkat"): Kezdő sakkozók a profiknál gyengébben ítélik meg, hogy hányszor kell megtekinteniük egy sakktáblát az állás sikeres felidézéséhez."( Bradács András
2000. június)



Csak tudnám mit kell tenni várakozás közben! Valamit biztosan kell, a várakozás nem igazi cselekvés. Nem köti le a kezed. Az agyad még csak-csak, attól függően mire vársz. Megtanultam, ha orvoshoz megyek vigyek magammal könyvet, zenét, rubikkockát, a végére úgyis megunom őket. Mindez alkalmas, ha utazom, ha a feladatom maga a várakozás. De ebben az esetben is inkább olvasok vagy zenét hallgatok, mintsem várakozom. De mi van akkor, ha egy telefonra várok? Nem ülök a szobámban és nézem a telefont, és ha valaki megkérdezi, mit csinálsz, nem azt válaszolom, telefont várok, de mindamellett, hogy eszem, alszom, egy telefont várok. Vagy egy levelet, gondolataim ez tölti ki, érzelmeim ez irányítja, maga a tény, hogy bekövetkezik -e, és a hír, amit kapok. Lehet, hogy ez a legfontosabb esemény az életemben, és mégsem cselekszem igazán. Csak várok. Ez az állapotom. De mit kell tennem igazából? Elterelnem a gondolataim? Miközben például a jövőm függ ezen? Egy levél egy iskolától, értesítés munkahelyről, orvosi vizsgálat eredménye. Tehetetlenkedem. Inkompetens vagyok. De abban nagyon jó. Sok tapasztalattal bírok. De vajon elég -e az, ha el tudom terelni a figyelmem a lényegről? Nem kellene inkább várakoznom? Ülni, állni, feküdni, és gondolkodni vajon mi történik ezután? Vannak, akik kiborulnak. Őket nem szeretem. Frusztráltak és láthatóan nincsenek tisztában önmagukkal, különben lenne stratégiájuk ilyen esetekre. Lenne egyfajta feladattudatuk. Tovább megyek, motivációjuk. Elfogadnák, hogy mindenre várni kell, a postán, hogy feladhasd a csekket, hitelre, vesére. Ami időt ad, a lehetőségek elfogadására. Vagy a túléléshez szükséges terv kidolgozására. De akkor mitől ilyen idegesítő? A befolyásolhatatlanság. A kiszolgáltatottság a rémisztő. Ami megintcsak jól kezelhető. Lenne. Csak egy reális kép kell hozzá magunkról. Ha ez nincs meg, igazából magunkra is csak várunk. Mint egy ismerősre a pályaudvaron. Akinek lehet, hogy törölték a járatát.

gondolatok izomsorvadás ellen

fejét veszti az igazság
és már nincs mit mondanom
csak írok
hogy mozogjon a kezem
nehogy elsorvadjon
benne az izom:


ma nem tudom kiválasztani a jó gondolatokat
mindegyik kapálózik a megvalósításért
a tegnapi kirohanásom is
szabadfolyás az indulatoknak
az esti italok még a véremben vannak bódítanak
és most ránganak az idegek
pár órája az utcán elbújtam volna
egy kirakatban megláttam
józan arcomat

cukrászdák zenés
süteményes krémességében
érzem leginkább
a mélység korlátait
a zűrzavarok elemi rendszerét
nem irányítanak füstök alkoholok keserűségei
csak idős hölgyek apró elegáns szürcsölései
a feketén úszó tejszínhab képlékenysége
mint a kávé alján a zacc
nekik nem számít
az utolsó korty úgyis

a csészében marad

the killers

és mostmár befejezem a hülye videó beküldéseket.

egy kis SKA-P mindenkinek

meztelenül/begubózva

felöltözöm
belebújok szégyenfoltos szövetkabátomba
nyakamra tekerem fojtogató kényszersálam
kalapom széléről csöpög a megvetés
megtépázott önérzetem kesztyűjét
magamra húzom és
a megnyugtató hallgatásba gombolkozom

levetkőzöm
szögre akasztom
félelmeim jelmezeit
idegesen pironkodva
reflektorodban toporgok
de hiába kapálózom
te rögeszméid ijedt
rongyait aggatod rám
és én csalódástól fáradtan
újra kezembe veszem
hallgatásom leszakadt gombjait

túl későn sírok

1,

tíz éve hiányodban
lappangok apám
és te nem jössz már
nevetve hozzám
hogy nyakadba vegyél
ahol magamat megint
egésznek érezhetném
haragodat is hiába várom
már nem kéred számon
ha akaratosan hisztériázom
már nem ölelsz nem szeretsz de
szíveden túllépni sohasem merek

2,

kettétört fagyban
pusztulok el anyám
hét hónapja már
nem mozdul az árny
fejem fölé nőtt a magány
s te nem mented meg
tékozló gyermeked
elveszett lányod vagyok
be nem teljesült álmod
lehajtom homlokom
hisz tudom úgysem látod
magamban el hogyan kárhozom




2005. ápr.11. ( J. A. 1905 ápr.11.)

Önéletrajz/bemutatkozó levél

Nevem keresztes nóra,
esetleges halálommal
a családfa utolsó ága.
születtem ’83 poros októberén,
egy elfeledett véres ünnepén.
édesanyám Gách Zsuzsanna,
hitelességem ő már nem igazolja.
állandó lakcímem a tőlem független változó,
hiányosságaim ellenben mind-mind maradandók.
végzettségem nem túl sok,
nem tőlem kopottak az iskolapadok.
kommunikációs képességem egy
furcsa balesetben elvesztettem.
parancsot vezényszóra nem teljesítek,
de cigaretta- és ebédszünettől eltekinthetek.
jogosultságom nincsen
se létre, se autóvezetésre.
szabadidőmben kötelező jelleggel
eszem alszom és szeretkezem.
kedvelem még a zenét és a költészetet.
mióta ismerem, annál kevésbé az embereket.
dolgozni nem szeretek, általában álmodozom,
de léhűtést és csoportbontást szívesen vállalok.
ha érdeklődését felkeltettem,
kérem azonnal jelentkezzen,
mert délelőtti tevékenységek hiányában,
a munkát azonnal megkezdhetem.

Köszönettel: keresztes nóra
Szabad szellemi foglalkozású földönfutó


Címzett: Vissza az Életbe Alapítvány
1062 Budapest, Andrássy út 60.

eufória

Egy kis update után:


- Persze, megmondom majd az Istvánnak, hogy üdvözlöd. Jaj nem, a nadrágot nem tudtam hozni neked, bezárt az üzlet, mire odaértem. És mit mond az Andi, meggyógyul a gyerek? Erős gyógyszereket szed? Szegényke. Na, lassan leteszlek, mert közel jár már a busz. - mondta Renáta nővérének, Kingának a telefonba.

A buszon meleg volt és sokan utaztak ezzel a járattal, a vidékről a fővárosba járó dolgozók. A kapaszkodókról lógtak, akiknek már nem jutott ülőhely, imbolyogtak, lengedeztek, egyensúlyoztak, így védekeztek a könnyelmű sofőr és a tehetetlen jármű ellen.

– Várj meg a buszmegállóban! Na, már mindjárt Zsolcára érünk.

– Elnézést, hölgyem!- kopogtatta meg Renáta vállát egy idős úr. Rá se hederített. Beszélt tovább.

– Igen, persze, a mamához be kell néznem. A Giziék jól vannak?

Ekkor megint hozzáért valaki, megrándult bele a válla.

– Ne haragudj, Kinga, tartanád? Kedves uram, éppen telefonálok, ha megengedi. –nézett el a férfi válla felett, jelezvén, hogy hagyja magára.

– Szóval, ne haragudj, valami bolond böködött itt. Nem mondod, tényleg a Zsoltiék?

– Hölgyem, nem Zsolc.. - próbálkozott újra az öreg.

– Nem érti, hogy hagyjon már békén? – ordított Renáta az öreg arcába. – Kingám, majd otthon beszélünk, itt csupa hülyék vannak.

– Akkor sem Zsolc….- nyögte még az öregember, majd kabátjának zsebéből elővette hidegháborús Marakov típusú félautomatáját, és halántékon lőtte a telefonáló lányt.

– Akkor sem Zsolca, hanem Felsőzsolca, ez a település neve. Mert van Alsózsolca is. Így nem lehet megkülönböztetni őket. Akkor is. Nekem van igazam. Maga tudatlan.
És leült egy épp felszabadult helyre az ablak mellé.

***

Nagy meleg volt aznap. Az emberek kapálóztak a fogódzkodókon, lökdösődtek, teleizzadták magukat is , másokat is, mikor Józsi bácsi felcsimpaszkodott a buszra. Már nem jutott ülőhely, hiába volt kezében a két nagy szatyor - a helyi kisközért helyett mindig a közeli hypermarketben vásárolt, a választék miatt- hiába a görnyedt háta, hátul fiatal csitrik csapata vihorászott, elöl a kozépkorú munkába járók. Nem akart zavarni senkit, inkább lábának támasztotta két nagy szatyrát, megkapaszkodott és a paprikáskrumplira gondolt, amit ebédre készít majd. Ekkor hallotta meg a fiatal lány éles, magas hangját. Fecsegett, nevetgélt, hangoskodott. Nem tartotta illendőnek viselkedését. Lehajolt és megkopogtatta a lány vállát. Arra gondolt, megkéri legyen egy kicsit több tisztelettel utastársai iránt. A lány rá se hederített. A második próbálkozásnál ő lett az udvariatlan, hogy meg meri zavarni magánbeszélgetését egy ismeretlen hölgynek. Ekkor hallotta meg a szót. Zsolca. "Mindjárt Zsolcára érünk." Hogy képzelik magukról ezek a fiatalok, hogy csak így, ilyen hanyagul rövidítenek. Ő, mint tősgyökeres Alsózsolcai lakos, kifejezetten utálta, mikor összekeverték Felső és Alsózsolcát, vagy egy városnak hitték idegenek, vagy a legrosszabb, hogy nem tudják eldönteni melyik településről van szó. Fortyogott az indulattól, mélyen elvetette a modern világ hanyag hozzáállását. Valamit tennie kell. Minden idegesítette. A szatyrok, a kamaszlányok, a meleg. Fiatal korában katona volt. Hivatásos. Tudta, hogy csak egy lehetősége van. Így elővette régi, elnyűtt pisztolyát. Nem volt biztos benne, hogy működik -e még. A telefonáló lány halántékához nyomta és lőtt.

Soha nem érzett boldogság és ernyesztő nyugalom árasztotta el testét. Leült az ablak mellé és csak nézte a gyönyörű tájat, sosem nézett ki az ablakon. Eddig. A világ kerek lett és barátságos.

előkép

Valamiféle reakció a Children of men című filmre.

(már nem kapod vissza)

szemed alatt lógnak
elvert idők felakasztott
holtjai
homlokodra terítettek
hímzett szemfedőt
elhanyagolt múltak
remegő ujjai

(hiába kéred)

hangszálaidon feszülnek
ki nem mondott harcok
apró sebei

szádon burjánzanak
lecsókolt napok
lassú mérgei

(késő lesz a kapkodás)

ha nem sírnak fel
többé a pazarlás
gyermekei

hiába

Ölbe veheted csecsemő önmagad
babusgathatod, szeretgetheted
hazudhatod, hogy minden rendben,
de attól még ugyanaz a sírós
kisgyerek maradsz.

Vagy megpróbálhatsz a saját anyád lenni,
ha más nem, hát mostoha,
de a pólya, tudnod kell,
nem véd meg senkitől.
soha.

napló

2007.02.22.
költő leszek és buszsofőr
hétvégéken ellenőr
"Jegyeket, bérleteket!"
-Kurva anyád!
elgáncsol az anyátlanság


2007.03.12.

Senki sem különb. Aki mégis, az ért a marketinghez.

2007.04.11.

Ha már veszed a fáradságot és gondolsz valamit, legalább állj ki mellette,
a felesleges izomláz még az agyban is a tevékenység ritka jelenlétét igazolja.

2007. 05.04.
A nőket is átdefiniáltuk, a halál gagyi, az öregség meg ciki.Az élet kötelező.
Nézd! Darwint akasztják.

2007.05.22.
Ars poetica félét kellene írnom, de csak fecsegek és úgy teszek, mintha lenne véleményem.
De elég vagyok én ahhoz, hogy kijelentsek?

2007.06.01.
Figyelem, figyelem, figyelem.
az első és utolsó hozzávaló az íráshoz.
befelé, kifelé.
fegyelem, fegyelem, fegyelem.
ez az, ami közte van.

2007.06.23.
Ma jól megy az asszimilálódás. Kedvelnek. Nevetek, egyetértek, szimpatizálok.
Mindenki elégedett.
Az meg kit érdekel, hogy belül vicsorgok. (?!)

2007.07.01.
Sosem gondoltam, hogy a művészet
ne járhatna tűsarkakon,
csak szakadt farmerban,
de lényegesen nagyobb a botlás lehetősége.

test vér ellen

vádoltál
egyre szórtad átkaid
tépkedtük a gyalázat szárait
támadtam
védeni próbáltam
közös gyökerünk
elhasznált átkozott nevünk
most vér mérgezi párját
beteg sejtekkel
fertőzzük egymást
de ugyanazon ágon
csücsül szívünk
szorongva
egymást kellene védenünk

(József Attila- hommage)

szökött múzsa

kidüllednek kezeden az erek
zölden és halványkéken
ahogy a kilincset markolod

ma nem lopsz vásznamra
olajos fénylő szavakat és
nem fésülöd többé rímekbe
fekete terpentinhajad
nem hagysz nekem képeket
hitet a nyomorultnak

mert üres már a széked
fejem dohos műtermében
lepergett szemedről az ultramarin
beszürkült már arcod ólomfehérje
és soha többé nem adod meg
a választ a kérdésekre

akármik

(mert se címük, se céljuk... bolyongók)

1,

a számkivetettség
csak annyit jelent
hogy nem ül melletted senki
a buszon a váróban
az étteremben
egy üres szék csak
oldaladon a magány

2,

sosem voltam még otthon
hozzám sosem volt közel a távol
és nem dicsérsz meg te sem
ha érzed, hogy tényleg, igazán látok
hát gyöngybe fűzöm mámorom
jól áll majd nyakadon a szánalom

3,

hogy aljas lennék?
meglehet
ha nem állok melletted
mikor látomásaid térdedig érnek
talán tényleg rossz vagyok
saját magam hívő
nélküli prófétája
az is lehet hogy
tényleg elvesztem
mikor elhittem
hogy az vagyok
akinek kitaláltál…

alde-híd (mert a cím dönt el mindent)

Ezzel még kéne kezdeni valamit. Kezdeti koncepció. Csak hogy szóismételjek.

Ifjabb Szabó Konrád nézett. Nem meredten, mert tudni illik a határozó az eszköz, a fantáziátlan írók eszköze, mint az indokolatlan szóismétlés. De mivel mégiscsak néznie kellett valahogy, azonmód meredt. Elfele. A távolba, a vonat után. Neje terelgette két piros pozsgás gyermeküket az ülőhelyük felé, mert a cselekvő igéktől pergősebb lesz a mű. Ezért aztán ifjabb Szabó Konrád ment is. Családja után, múltja nyomában. Gizella a felesége, kedves házias asszony, kielégíthetetlen szexuális vágyakkal pedig, csalt. Nem egyszer. Sokszor. A Lajossal. Ifjabb Szabó Konrád gyermekkori kebelbarátjával, bajtársával és esküdt ellenségével. De ő ennek ellenére is futott. A vonat után. Ekkor látta még a halvány árnyékot a családja kabinjában, négy emberét. A negyedik magas, testes. A Lajos. Mert a bonyodalom felvezetése, fontos. Ekkor ifjabb Szabó Konrád, elővette zsebéből a meggyűrt, egy útra szóló menetjegyét, felszállt a vagonba és várt. Ötpercenként nézte az óráját. A második megállónál kell figyelnie. A vonat lassított majd megállt. Mert logika nélkül nem lehet felépíteni egy jelenetet. Megjelent a ballonkabátos férfi, akire, még egyszer mondom, várt.

- Sikerült?

- Természetesen. 10 perc múlva megállunk. És leszállítanak a vonatról.

Mert a váratlan fordulat egyszerű, de hatásos eszköz lehet.

- Kisiklik vagy felrobban?

- Kisiklik.

- Jól van, itt a pénzed Lajos. Örültem.

És ifjabb Szabó Konrád megemelte kalapját. Igazi úriemberhez méltón.

igazság-szérum II.

(a számokkal jelölt szövegek egy téma ill. kérdés köré épül(né)nek. tervek szerint még egy jó pár ilyen írásnak kéne születni, hogy novellás kötet lehessen, vagy mi. szóval, hogy sok legyen. mégpedig az őszintén soha meg nem válaszolt "hogy vagy" kérdés a téma. a karakterek erre reagálnak. egyfajta ön- és álreflexió. is.)

Szerintem te nagy ívben szarsz arra, hogy én mit gondolok, vagy mi történik velem. Jóformán a létezésem sem izgat. Nem értelek, akkor meg minek jössz itt nekem az udvariaskodással. Talán összedőlne a jól felépített kis énképed, ha bevallanád, hogy ki nem állhatsz, és tudomásul vennéd, hogy én úgyszintén? Teszek rád. De tudod mit? Vágom, hogy nem akarod hallani, hogy mi van velem, és semmi közöd sincs hozzá, de most meg fogsz hallgatni.

Szóval, szarul vagyok. 16 évesen, intelligensebb az átlagnál, ráadásul jóképű és utálom a szabályokat. Az emberek ki nem állhatnak. A tanáraim, ahol lehet, megaláznak. Tegnap is kihívtak felelni magyarból és a hülye kurva azon kezdett elélvezni, hogy nem jutott eszembe az „esztétikus” szó. Merthogy ezt nekem tudnom kellene. Fel tudtam volna rúgni. Ja, és csak úgy mellékesen ugye árva is lettem, valószínű ezért védesz a nagy ellenszenvedtől. „Kapott már szegény eleget az élettől”. Hát a baromságaid nélkül is túlélem, kösszépen. Nem kell a szánakozó tekinteted. Úgysem tudod milyen, és nem is akarod megtudni. Attól rettegsz minden nap, minden percében, nehogy halvány fogalmad legyen róla milyen is ez. Elveszíteni valakit. Valakiket. Hát beteges egy dolog ez. Ott állsz egy kurva nagy szakadék szélén és az utolsó ember is megszűnt, aki visszatarthatna. Kurvára lebegsz csak. És a legrosszabb, hogy nem esel le, nem tudod mi lesz. Bizonytalan az egész. Azt sem tudod, mi lenne, ha leesnél, és azt sem, mi lenne, ha visszarángatna valaki, így megbékélsz a semmiben lógással, mert azt legalább tudod milyen. Aztán jön a következő szakasz. Depresszió, amit még csak észre sem veszel, hiába telik a napod önelemzéssel, önsajnálattal, és a romjaidban dagonyázással. Teljesen mindegy, még apatikusabb lesz az egész. Aztán úgy egy év után rájössz, hogy gyakorlatilag hónapok tudnak úgy eltelni, hogy nem is emlékszel szinte semmire, semmi kirívó esemény. Talán tévéztél, vagy neteztél, iskolába is jártál. Néha. A nők? Meg a sok szentimentalista baromság? Ugyanmár! Mit tudsz felmutatni? Egy senki vagy, ráadásul ott villog a homlokodon a pecsét, hogy „lelki sérült vagyok”. Meg különben is minek megadni a lehetőségét annak, hogy közel kerüljön hozzád valaki, csak egy faszsággal több, ha elmegy, elkergeted, vagy elveszik. Mert el tudnak veszni az emberek csak úgy. Mint a gatyád zsebében hagyott aprópénz. Kilyukad a zsebed, vagy a zsebkendővel kirántod, észre sem veszed és kész eltűnt. Elveszett.

És akkor a kilátásaidról még nem is beszéltem. Így is elég szar a helyzeted, de a jövőd előreláthatólag, a statisztikák szerint is, igen baljóslatú. Egy szakadt kis vidéki csóringer vagy. Nincs hátszeled, valószínűleg esélyed sincs továbbtanulni. Egy gimivel meg, hova mész dolgozni?

És akkor még ott a maradék családod. Amivel jól megszívod, mert ők még képmutatóbbak, mint a haverok vagy az ismerősök, ismeretlenek. Nekik nincs mentségük. Ők a legrosszabbak. Elkerülnek, vagy várják a „köszönöm, fantasztikusan érzem magam, minden jól megy” baromságot, de ha megkapják, akkor meg irigykednek és úgy érzed talán nincs is jogod élni, ezek után. Hisz vesztes vagy, szociális csőcselék. És valószínűleg azt hiszik, hozzájuk akarsz alamizsnáért fordulni. És ekkor kezdődik pályafutásod a paranoia sérthetetlen szentföldjén. Mindenki akar valamit. Belőled akarnak élni. Sajnálni téged, hogy jobb embernek érezzék magukat, vagy látni a szenvedésed, hogy tudják milyen jó nekik. Úgyhogy szarsz az egészre, senkinek nem mondasz semmit. És így áll helyre az univerzum. Legalábbis azt hiszed. Mert körülötted, lehet, de magadban? Ott ki állítja helyre a dolgokat? Ki fog rendet tenni abban a rumlis gyerekszobában, ahol egész nap gubbasztasz? Ahol a szeretet csak üres duma és felesleges mellébeszélés, ahol kibaszottul egyedül vagy és nincsenek kilátások. Mintha egy székhez lennél kötözve és már szivárogna a gáz, a kés pedig, amivel elvághatnád a kötelet az orrod elött hever a földön, de moccanni sem bírsz. A szoba falai meg csak közelítenek, egyre kisebb a tér, egyre kevesebb a levegő. De óráid vannak még. Talán örökre így marad. Élet, halál között. Na látod, ezért utálok erről beszélni, mert olyan istentelenül sablonos leszek.Faszom.

Na mindegy, most azon gondolkodsz, hogy a francba lehet, hogy még nem vágtam eret magamon. Egy valami van, ami az életednél is félelmetesebb. A halálod. A pánik legmozdíthatatlanabb célpontja. Valami felett nem uralkodni többé. Ez a következő stádium. Eddig még felemelő volt a kontrollálatlanság önmagad felett. Most pedig minden, amit nem te irányítasz félelmetes. Még a depressziódat, a pánik rohamokat is, megtanulod kezelni, nem gyógyítani csak kezelni, mert már megszoktad őket. Ezt jegyezd meg, ez fontos: hogy jó, vagy rossz valami, nem baj, csak kiszámítható legyen. Biztos és lassú folyású. Ha pedig valaki segítő szándékkal fordulna feléd, önzetlenül és maradéktalanul, elhajtod a francba, mert csodák márpedig nincsenek.

(a végével nem vagyok kibékülve. elkapkodott lett. majd, ha jön egy jobb 5let, ezt is át kell írni.)