A metróban ébredt. Szája kiszáradt, nyelve a szájpadlásához tapadt. Köhögött, levegő után kapkodott. Nem értett semmit. Koszosan, szakadt ruhában, gyűrött reklámszatyorral a kezében indult el. Fogalma sem volt merre. Az emberek elfordultak, mikor meglátták, arrébb mentek, mikor megérezték a bűzét. Egy öltönyös férfi mégis odalépett hozzá: Jól ismerlek. Utálom a fajtádat. Csalók vagytok mind!- és az arcába köpött. Ezen felbátorodva egy gyermekét kísérő anyuka is odaköpött. Majd egyre többen és többen gyűltek köré, a bevásárlószatyrokból előkerültek a gyümölcsök, zöldségek, majd ki tudja honnét kövek, üvegek. Ki mit talált, azzal dobálta meg a férfit. Egy idős úr a botjával esett neki, ütötte, ahol érte, dühösen, gondolkodás nélkül. Egy nő levette tűsarkú cipőjét és a fejét kezdte ütni vele. Egyre több vér látszott a férfi teste körül. De mintha észre sem vették volna. A gyerekek is kiabáltak: Gyerünk, anya, adj neki! Körülbelül tíz percig tartott. Az egyik törött bordája átszúrta a tüdejét, így az felmondta a szolgálatot. Az emberek megigazították kilazult nyakkendőiket, letörölték a vért a tűsarkakról, és a dolgukra igyekvő utazók kifejezéstelen arcával elsétáltak.
Védekezni nem tudott, még a nevét sem tudta volna megmondani. Pedig édesanyja hosszú gondolkodás után választotta a számára legkifejezőbb nevet a világon, ifj. Lakatos Remény.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése