én tollammal emlékezem
elkevertem már
minden fényképem
elkoptak rajtuk a színek
az arcok a szélek is
megfeketültek
én tintával mosakodom
kicsúszik kezemből
az összes szappanom
megtisztítani engem már
rég nem tudott és a
szaga is megsavanyodott
én papírra kaparhatom
csak szívós kis bánatom
s ha jön majd a legnagyobb
a sorok között talán
még én is helyet kaphatok
a szép szavak csak a hangulathoz kellenek
civilizálni az ösztönöket
te testemben érzed otthon magad
én fejedbe bújva akarlak
de már alkotórészem vagy
tehetetlenül egymásba kapaszkodunk
egy kis valóságba ha
magunkba már nem tudunk
én nem kértem a lehetetlent
Istent akartam és boldogságot
csak hogy fontos legyek
szerette valakinek
csak egy telefonszám
a vész esetén hívandó
csak egy kéz a sebet gyógyító
mégsem vagyok más
csak öröknedves szempillám
jobb az üldöző magaválasztott haragja
jogosnak hiszi
te csak viszonzod a szerelmet
mert feltételezi a szeretve lenni
kényelmes önzését
az érdektelenség süketségében
könnyebb az eligazodás
mint figyelni és megérteni akár a káoszt is
ne küzdj
minden a lábad előtt
várja hogy eltaposd vagy felemeld
hogy rajtad álljon minden:
elbukjon vagy felépüljön
egy Isten
- Nézze Uram, fogalmam sincs mi történt. Egyszerűen fel sem tudom fogni. Én csak…épp…bejöttem a mosdóba és már hallottam is a sikoltozást. Mikor kijöttem, láttam, hogy a gyerekek rémülten rohangálnak. Volt, aki meg sem moccant, csak nézte. A többi óvónő is sokkban volt. Csak Edgar ült nyugodtan a homokozóban, épített valamit, tudja ő süket szegény. Nem láttam idegent. A kapu csukva volt. Hogy történhetett mindez? Ez egy kisváros! Az Isten szerelmére!
- Kérem, hölgyem, nyugodjon meg. Már nincs ok a pánikra.
- Maga látta? Odament már? Megnézte közelről?
- Én rendőr vagyok, asszonyom…
-Kisasszony….khmmm
-Igen….én nem helyszínelek, én kérdezek.
- Nem ártana megnéznie. Akkor nem kérdezne hülyeségeket. Van magának gyereke?
- Igen, van.
- Akkor imádkozzon erősen, hogy soha ne lássa őt így.
- Köszönöm, kisasszony. Azt hiszem, végeztünk. Ööö, csak még egy kérdés: nem látott, hallott, észlelt esetleg valami furcsát?
- Dehogynem, sosem hallottam még óvodás gyerekeket halálfélelemtől sikítani, fejvesztve rohangálni, nem éreztem még az émelyítő húgy szagát a rettegő gyerekeken, és nem álltam még a hányásom közepén öntudatlanul. Viszlát.
˙***
Pár perc múlva Konrád is megérkezett német származású szüleivel. Az óvodába külföldi és hátrányos helyzetű gyerekek is járhattak. Ők az egyik hinta mellett nevetgéltek, míg szüleik megosztották egymással a gyermeknevelés nehézségeit, mikor megérkezett Edgar. Törékenyen, hallókészülékesen, az aggodalomtól fontoskodóvá vált szüleivel. A többiek valahogy nem tudtak mit kezdeni Edgarral. Érthetetlen hangokat adott ki és állandóan mutogatott. És az óvónők is mind hadonásztak a kezeikkel, ha ő is ott volt. Leginkább feleslegesen, mert nem ismerték elég jól a jelbeszédet, így vagy érthetetlenek, vagy félreérthetőek voltak Edgar számára. A meseolvasásnál megtanulta már, hogy az óvónővel szinkronban mesél magának, saját maga irányítja a történetet. És ez így volt rendjén, az ő meséi érdekesebbek voltak a felnőttekénél.
Az ajtóban hirtelen megjelent az óvónő is. Széles mosollyal fogadta a szülőket. Ilyenkor a gyerekekre rá sem nézett, a benyomás volt a fontos.
- Jó napot doktor!
- Hogy vagyunk ma?- nézett kedvesen mosolyogva és túlzottam artikulálva a doktor a kisfiúra.
Edgar csak legyintett, ezzel jelezte, ha valaki feleslegesen töri magát, és butaságokat kérdez. Majd bement a szobába és leült a helyére. Egy kis asztalka, kis székkel, kis pohárral, kis kancsóval. A játékokra rá sem nézett.
- Szóval, ő is ott volt az esetnél? Azóta van változás a viselkedésében? Zárkózottabb, esetleg ingerültebb, poszttraumás stresszre utaló jel?
- ÖÖÖ, annak milyen jelei vannak, doktor úr?
- Elnézését kérem, hölgyem, olyan figyelmetlen vagyok.
- Edgar, te nagyfiú, megteszel nekem egy szívességet? Rajzolnál nekem erre a papírra? Szeretsz óvodába járni? Az ovistársaiddal jól kijössz?
Edgar csak nézett. Előre. Kezébe vette a ceruzát, és bár fogalma nem volt, miről beszélt a doktor, de mindig érezte mit várnak tőle, így rajzolt. Lerajzolta a kis Fannyt, piros pacában fekve, arc nélkül, a kislapáttal a gyomrában. És mélyen, legbelül elégedett volt. A rajzzal. És a feladattal. Fanny úgyis egy idegesítő kis mitugrász volt. Okoskodott, és állandóan nála volt a homokozó lapát. Most már legalább nyugtuk lesz tőle.
Az orvos megnézte, majd egy perc alatt kielemezte Edgar rajzát. Egy kis odafigyelést javasolt az anyukának, esti meséket, és sok kirándulást.
Edgar elégedetten távozott. Megfogta anyukája kezét, és mosolyogva mentek a fagyis bódéhoz.
Dr. Kranz leült terebélyes íróasztalához, elővette fiókja eldugott rekeszéből a dossziét és beletette a rajzot. Fényképek, írások, receptek és további rajzok közé. A kisfiú nem először járt itt, és az orvos tervei szerint nem is utoljára. Minden jól alakul. Elégedetten nyúlt az asztal szélén fekvő humidorba, kivett egy nagyobb méretű szivart és meggyújtotta. Hátradőlt és a füstöt lassan, élvezettel fújta ki.
cukrászdák zenés
süteményes krémességében
érzem leginkább
a mélység korlátait
a zűrzavarok elemi rendszerét
nem irányítanak füstök alkoholok keserűségei
csak idős hölgyek apró elegáns szürcsölései
a feketén úszó tejszínhab képlékenysége
mint a kávé alján a zacc
nekik nem számít
az utolsó korty úgyis
belebújok szégyenfoltos szövetkabátomba
nyakamra tekerem fojtogató kényszersálam
kalapom széléről csöpög a megvetés
megtépázott önérzetem kesztyűjét
magamra húzom és
a megnyugtató hallgatásba gombolkozom
szögre akasztom
félelmeim jelmezeit
idegesen pironkodva
reflektorodban toporgok
de hiába kapálózom
te rögeszméid ijedt
rongyait aggatod rám
és én csalódástól fáradtan
újra kezembe veszem
hallgatásom leszakadt gombjait
tíz éve hiányodban
lappangok apám
és te nem jössz már
nevetve hozzám
hogy nyakadba vegyél
ahol magamat megint
egésznek érezhetném
haragodat is hiába várom
már nem kéred számon
ha akaratosan hisztériázom
már nem ölelsz nem szeretsz de
szíveden túllépni sohasem merek
2,
kettétört fagyban
pusztulok el anyám
hét hónapja már
nem mozdul az árny
fejem fölé nőtt a magány
s te nem mented meg
tékozló gyermeked
elveszett lányod vagyok
be nem teljesült álmod
lehajtom homlokom
hisz tudom úgysem látod
magamban el hogyan kárhozom
2005. ápr.11. ( J. A. 1905 ápr.11.)
Nevem keresztes nóra,
esetleges halálommal
a családfa utolsó ága.
születtem ’83 poros októberén,
egy elfeledett véres ünnepén.
édesanyám Gách Zsuzsanna,
hitelességem ő már nem igazolja.
állandó lakcímem a tőlem független változó,
hiányosságaim ellenben mind-mind maradandók.
végzettségem nem túl sok,
nem tőlem kopottak az iskolapadok.
kommunikációs képességem egy
furcsa balesetben elvesztettem.
parancsot vezényszóra nem teljesítek,
de cigaretta- és ebédszünettől eltekinthetek.
jogosultságom nincsen
se létre, se autóvezetésre.
szabadidőmben kötelező jelleggel
eszem alszom és szeretkezem.
kedvelem még a zenét és a költészetet.
mióta ismerem, annál kevésbé az embereket.
dolgozni nem szeretek, általában álmodozom,
de léhűtést és csoportbontást szívesen vállalok.
ha érdeklődését felkeltettem,
kérem azonnal jelentkezzen,
mert délelőtti tevékenységek hiányában,
a munkát azonnal megkezdhetem.
Köszönettel: keresztes nóra
Szabad szellemi foglalkozású földönfutó
1062 Budapest, Andrássy út 60.
A buszon meleg volt és sokan utaztak ezzel a járattal, a vidékről a fővárosba járó dolgozók. A kapaszkodókról lógtak, akiknek már nem jutott ülőhely, imbolyogtak, lengedeztek, egyensúlyoztak, így védekeztek a könnyelmű sofőr és a tehetetlen jármű ellen.
– Várj meg a buszmegállóban! Na, már mindjárt Zsolcára érünk.
– Elnézést, hölgyem!- kopogtatta meg Renáta vállát egy idős úr. Rá se hederített. Beszélt tovább.
– Igen, persze, a mamához be kell néznem. A Giziék jól vannak?
Ekkor megint hozzáért valaki, megrándult bele a válla.
– Ne haragudj, Kinga, tartanád? Kedves uram, éppen telefonálok, ha megengedi. –nézett el a férfi válla felett, jelezvén, hogy hagyja magára.
– Szóval, ne haragudj, valami bolond böködött itt. Nem mondod, tényleg a Zsoltiék?
– Hölgyem, nem Zsolc.. - próbálkozott újra az öreg.
– Nem érti, hogy hagyjon már békén? – ordított Renáta az öreg arcába. – Kingám, majd otthon beszélünk, itt csupa hülyék vannak.
– Akkor sem Zsolc….- nyögte még az öregember, majd kabátjának zsebéből elővette hidegháborús Marakov típusú félautomatáját, és halántékon lőtte a telefonáló lányt.
– Akkor sem Zsolca, hanem Felsőzsolca, ez a település neve. Mert van Alsózsolca is. Így nem lehet megkülönböztetni őket. Akkor is. Nekem van igazam. Maga tudatlan.
És leült egy épp felszabadult helyre az ablak mellé.
***
Nagy meleg volt aznap. Az emberek kapálóztak a fogódzkodókon, lökdösődtek, teleizzadták magukat is , másokat is, mikor Józsi bácsi felcsimpaszkodott a buszra. Már nem jutott ülőhely, hiába volt kezében a két nagy szatyor - a helyi kisközért helyett mindig a közeli hypermarketben vásárolt, a választék miatt- hiába a görnyedt háta, hátul fiatal csitrik csapata vihorászott, elöl a kozépkorú munkába járók. Nem akart zavarni senkit, inkább lábának támasztotta két nagy szatyrát, megkapaszkodott és a paprikáskrumplira gondolt, amit ebédre készít majd. Ekkor hallotta meg a fiatal lány éles, magas hangját. Fecsegett, nevetgélt, hangoskodott. Nem tartotta illendőnek viselkedését. Lehajolt és megkopogtatta a lány vállát. Arra gondolt, megkéri legyen egy kicsit több tisztelettel utastársai iránt. A lány rá se hederített. A második próbálkozásnál ő lett az udvariatlan, hogy meg meri zavarni magánbeszélgetését egy ismeretlen hölgynek. Ekkor hallotta meg a szót. Zsolca. "Mindjárt Zsolcára érünk." Hogy képzelik magukról ezek a fiatalok, hogy csak így, ilyen hanyagul rövidítenek. Ő, mint tősgyökeres Alsózsolcai lakos, kifejezetten utálta, mikor összekeverték Felső és Alsózsolcát, vagy egy városnak hitték idegenek, vagy a legrosszabb, hogy nem tudják eldönteni melyik településről van szó. Fortyogott az indulattól, mélyen elvetette a modern világ hanyag hozzáállását. Valamit tennie kell. Minden idegesítette. A szatyrok, a kamaszlányok, a meleg. Fiatal korában katona volt. Hivatásos. Tudta, hogy csak egy lehetősége van. Így elővette régi, elnyűtt pisztolyát. Nem volt biztos benne, hogy működik -e még. A telefonáló lány halántékához nyomta és lőtt.
szemed alatt lógnak
elvert idők felakasztott
holtjai
homlokodra terítettek
hímzett szemfedőt
elhanyagolt múltak
remegő ujjai
(hiába kéred)
hangszálaidon feszülnek
ki nem mondott harcok
apró sebei
lecsókolt napok
lassú mérgei
ha nem sírnak fel
többé a pazarlás
gyermekei
egyre szórtad átkaid
tépkedtük a gyalázat szárait
támadtam
védeni próbáltam
közös gyökerünk
elhasznált átkozott nevünk
most vér mérgezi párját
beteg sejtekkel
fertőzzük egymást
de ugyanazon ágon
csücsül szívünk
szorongva
egymást kellene védenünk
kidüllednek kezeden az erek
zölden és halványkéken
ahogy a kilincset markolod
ma nem lopsz vásznamra
olajos fénylő szavakat és
nem fésülöd többé rímekbe
fekete terpentinhajad
nem hagysz nekem képeket
hitet a nyomorultnak
mert üres már a széked
fejem dohos műtermében
lepergett szemedről az ultramarin
beszürkült már arcod ólomfehérje
és soha többé nem adod meg
a választ a kérdésekre
(mert se címük, se céljuk... bolyongók)
1,
a számkivetettség
csak annyit jelent
hogy nem ül melletted senki
a buszon a váróban
az étteremben
egy üres szék csak
oldaladon a magány
sosem voltam még otthon
hozzám sosem volt közel a távol
és nem dicsérsz meg te sem
ha érzed, hogy tényleg, igazán látok
hát gyöngybe fűzöm mámorom
jól áll majd nyakadon a szánalom
hogy aljas lennék?
meglehet
ha nem állok melletted
mikor látomásaid térdedig érnek
talán tényleg rossz vagyok
saját magam hívő
nélküli prófétája
az is lehet hogy
tényleg elvesztem
mikor elhittem
hogy az vagyok
akinek kitaláltál…
Ezzel még kéne kezdeni valamit. Kezdeti koncepció. Csak hogy szóismételjek.
Ifjabb Szabó Konrád nézett. Nem meredten, mert tudni illik a határozó az eszköz, a fantáziátlan írók eszköze, mint az indokolatlan szóismétlés. De mivel mégiscsak néznie kellett valahogy, azonmód meredt. Elfele. A távolba, a vonat után. Neje terelgette két piros pozsgás gyermeküket az ülőhelyük felé, mert a cselekvő igéktől pergősebb lesz a mű. Ezért aztán ifjabb Szabó Konrád ment is. Családja után, múltja nyomában. Gizella a felesége, kedves házias asszony, kielégíthetetlen szexuális vágyakkal pedig, csalt. Nem egyszer. Sokszor. A Lajossal. Ifjabb Szabó Konrád gyermekkori kebelbarátjával, bajtársával és esküdt ellenségével. De ő ennek ellenére is futott. A vonat után. Ekkor látta még a halvány árnyékot a családja kabinjában, négy emberét. A negyedik magas, testes. A Lajos. Mert a bonyodalom felvezetése, fontos. Ekkor ifjabb Szabó Konrád, elővette zsebéből a meggyűrt, egy útra szóló menetjegyét, felszállt a vagonba és várt. Ötpercenként nézte az óráját. A második megállónál kell figyelnie. A vonat lassított majd megállt. Mert logika nélkül nem lehet felépíteni egy jelenetet. Megjelent a ballonkabátos férfi, akire, még egyszer mondom, várt.
- Sikerült?
- Természetesen. 10 perc múlva megállunk. És leszállítanak a vonatról.
Mert a váratlan fordulat egyszerű, de hatásos eszköz lehet.
- Kisiklik vagy felrobban?
- Kisiklik.
- Jól van, itt a pénzed Lajos. Örültem.
És ifjabb Szabó Konrád megemelte kalapját. Igazi úriemberhez méltón.
(a számokkal jelölt szövegek egy téma ill. kérdés köré épül(né)nek. tervek szerint még egy jó pár ilyen írásnak kéne születni, hogy novellás kötet lehessen, vagy mi. szóval, hogy sok legyen. mégpedig az őszintén soha meg nem válaszolt "hogy vagy" kérdés a téma. a karakterek erre reagálnak. egyfajta ön- és álreflexió. is.)
Szerintem te nagy ívben szarsz arra, hogy én mit gondolok, vagy mi történik velem. Jóformán a létezésem sem izgat. Nem értelek, akkor meg minek jössz itt nekem az udvariaskodással. Talán összedőlne a jól felépített kis énképed, ha bevallanád, hogy ki nem állhatsz, és tudomásul vennéd, hogy én úgyszintén? Teszek rád. De tudod mit? Vágom, hogy nem akarod hallani, hogy mi van velem, és semmi közöd sincs hozzá, de most meg fogsz hallgatni.
Szóval, szarul vagyok. 16 évesen, intelligensebb az átlagnál, ráadásul jóképű és utálom a szabályokat. Az emberek ki nem állhatnak. A tanáraim, ahol lehet, megaláznak. Tegnap is kihívtak felelni magyarból és a hülye kurva azon kezdett elélvezni, hogy nem jutott eszembe az „esztétikus” szó. Merthogy ezt nekem tudnom kellene. Fel tudtam volna rúgni. Ja, és csak úgy mellékesen ugye árva is lettem, valószínű ezért védesz a nagy ellenszenvedtől. „Kapott már szegény eleget az élettől”. Hát a baromságaid nélkül is túlélem, kösszépen. Nem kell a szánakozó tekinteted. Úgysem tudod milyen, és nem is akarod megtudni. Attól rettegsz minden nap, minden percében, nehogy halvány fogalmad legyen róla milyen is ez. Elveszíteni valakit. Valakiket. Hát beteges egy dolog ez. Ott állsz egy kurva nagy szakadék szélén és az utolsó ember is megszűnt, aki visszatarthatna. Kurvára lebegsz csak. És a legrosszabb, hogy nem esel le, nem tudod mi lesz. Bizonytalan az egész. Azt sem tudod, mi lenne, ha leesnél, és azt sem, mi lenne, ha visszarángatna valaki, így megbékélsz a semmiben lógással, mert azt legalább tudod milyen. Aztán jön a következő szakasz. Depresszió, amit még csak észre sem veszel, hiába telik a napod önelemzéssel, önsajnálattal, és a romjaidban dagonyázással. Teljesen mindegy, még apatikusabb lesz az egész. Aztán úgy egy év után rájössz, hogy gyakorlatilag hónapok tudnak úgy eltelni, hogy nem is emlékszel szinte semmire, semmi kirívó esemény. Talán tévéztél, vagy neteztél, iskolába is jártál. Néha. A nők? Meg a sok szentimentalista baromság? Ugyanmár! Mit tudsz felmutatni? Egy senki vagy, ráadásul ott villog a homlokodon a pecsét, hogy „lelki sérült vagyok”. Meg különben is minek megadni a lehetőségét annak, hogy közel kerüljön hozzád valaki, csak egy faszsággal több, ha elmegy, elkergeted, vagy elveszik. Mert el tudnak veszni az emberek csak úgy. Mint a gatyád zsebében hagyott aprópénz. Kilyukad a zsebed, vagy a zsebkendővel kirántod, észre sem veszed és kész eltűnt. Elveszett.
És akkor a kilátásaidról még nem is beszéltem. Így is elég szar a helyzeted, de a jövőd előreláthatólag, a statisztikák szerint is, igen baljóslatú. Egy szakadt kis vidéki csóringer vagy. Nincs hátszeled, valószínűleg esélyed sincs továbbtanulni. Egy gimivel meg, hova mész dolgozni?
És akkor még ott a maradék családod. Amivel jól megszívod, mert ők még képmutatóbbak, mint a haverok vagy az ismerősök, ismeretlenek. Nekik nincs mentségük. Ők a legrosszabbak. Elkerülnek, vagy várják a „köszönöm, fantasztikusan érzem magam, minden jól megy” baromságot, de ha megkapják, akkor meg irigykednek és úgy érzed talán nincs is jogod élni, ezek után. Hisz vesztes vagy, szociális csőcselék. És valószínűleg azt hiszik, hozzájuk akarsz alamizsnáért fordulni. És ekkor kezdődik pályafutásod a paranoia sérthetetlen szentföldjén. Mindenki akar valamit. Belőled akarnak élni. Sajnálni téged, hogy jobb embernek érezzék magukat, vagy látni a szenvedésed, hogy tudják milyen jó nekik. Úgyhogy szarsz az egészre, senkinek nem mondasz semmit. És így áll helyre az univerzum. Legalábbis azt hiszed. Mert körülötted, lehet, de magadban? Ott ki állítja helyre a dolgokat? Ki fog rendet tenni abban a rumlis gyerekszobában, ahol egész nap gubbasztasz? Ahol a szeretet csak üres duma és felesleges mellébeszélés, ahol kibaszottul egyedül vagy és nincsenek kilátások. Mintha egy székhez lennél kötözve és már szivárogna a gáz, a kés pedig, amivel elvághatnád a kötelet az orrod elött hever a földön, de moccanni sem bírsz. A szoba falai meg csak közelítenek, egyre kisebb a tér, egyre kevesebb a levegő. De óráid vannak még. Talán örökre így marad. Élet, halál között. Na látod, ezért utálok erről beszélni, mert olyan istentelenül sablonos leszek.Faszom.
Na mindegy, most azon gondolkodsz, hogy a francba lehet, hogy még nem vágtam eret magamon. Egy valami van, ami az életednél is félelmetesebb. A halálod. A pánik legmozdíthatatlanabb célpontja. Valami felett nem uralkodni többé. Ez a következő stádium. Eddig még felemelő volt a kontrollálatlanság önmagad felett. Most pedig minden, amit nem te irányítasz félelmetes. Még a depressziódat, a pánik rohamokat is, megtanulod kezelni, nem gyógyítani csak kezelni, mert már megszoktad őket. Ezt jegyezd meg, ez fontos: hogy jó, vagy rossz valami, nem baj, csak kiszámítható legyen. Biztos és lassú folyású. Ha pedig valaki segítő szándékkal fordulna feléd, önzetlenül és maradéktalanul, elhajtod a francba, mert csodák márpedig nincsenek.
(a végével nem vagyok kibékülve. elkapkodott lett. majd, ha jön egy jobb 5let, ezt is át kell írni.)
