útközben

papírokon a szignó
másodperc töredék
a kulcsokon egy új kéz
hátborzongató

a lakcímkártyám elavult
nincs állandó lakhelyem
így személyazonosságom
is hiteltelen
és a hon sem a régi már
kiselejtezett

Pontok

Kiindulópont

...valami, de ne a semmi.
Másunk sincs csak a semmi.
S az, ahogy fokozódik az idő múlásával.
Gyűlik a rakás, a semmi nagy kupaca.

Holtpont

...és még mindig csak az,
ahogy kivetkőzik magából
a gondolat.
talán meglátod a valóságot,
talán a smink mindent
eltakar.

Fordulópont

(Nő)

és csak egyet akarhatok:
körülötted forgatni
a világot.

(amikor én vagyok a csendes társ,
én vagyok a cselekvő,
és te kapod a babérokat,
tiéd az elismerés,
de a dicsőség;
az mégiscsak az enyém)

(FÉRFI)

és csak egyet akarhatsz:
hinni, hogy te vagy az
ok és az okozat.

( )

Csak egy név

A metróban ébredt. Szája kiszáradt, nyelve a szájpadlásához tapadt. Köhögött, levegő után kapkodott. Nem értett semmit. Koszosan, szakadt ruhában, gyűrött reklámszatyorral a kezében indult el. Fogalma sem volt merre. Az emberek elfordultak, mikor meglátták, arrébb mentek, mikor megérezték a bűzét. Egy öltönyös férfi mégis odalépett hozzá: Jól ismerlek. Utálom a fajtádat. Csalók vagytok mind!- és az arcába köpött. Ezen felbátorodva egy gyermekét kísérő anyuka is odaköpött. Majd egyre többen és többen gyűltek köré, a bevásárlószatyrokból előkerültek a gyümölcsök, zöldségek, majd ki tudja honnét kövek, üvegek. Ki mit talált, azzal dobálta meg a férfit. Egy idős úr a botjával esett neki, ütötte, ahol érte, dühösen, gondolkodás nélkül. Egy nő levette tűsarkú cipőjét és a fejét kezdte ütni vele. Egyre több vér látszott a férfi teste körül. De mintha észre sem vették volna. A gyerekek is kiabáltak: Gyerünk, anya, adj neki! Körülbelül tíz percig tartott. Az egyik törött bordája átszúrta a tüdejét, így az felmondta a szolgálatot. Az emberek megigazították kilazult nyakkendőiket, letörölték a vért a tűsarkakról, és a dolgukra igyekvő utazók kifejezéstelen arcával elsétáltak.
Védekezni nem tudott, még a nevét sem tudta volna megmondani. Pedig édesanyja hosszú gondolkodás után választotta a számára legkifejezőbb nevet a világon, ifj. Lakatos Remény.

Lábjegyzet a Várakozásról c. bejegyzéshez

Ha magamba nézek, gyakorlatilag mindent visszavonhatok a "Várakozásról" c. bejegyzésben leírtakból. A várakozás frusztráció s bármit is lehet tenni ellene, az csak figyelem elterelés. A várakozás düh, és latolgatás, a valótlan kikövetkeztetése. És a valós, nagyon mélyen való elfogadása. A várakozás kényszer, hogy még a reményt megtartsuk, de idő is, hogy rájöjjünk hol rontottuk el.

Most én, és csak aztán...........te, ő, mi, ti, ők

Te vagy, meg valahol messze én vagyok. És kettőnk közül pedig jóformán csak te vagy. Magadnak. A mérleg ott dől el, hogy nekem is csak te vagy. Így az egyenletben szinte csak te szerepelsz és x is egyenlő veled. Valahol két egyszerűsítés és zárójel felbontás között elvesztem én. Főleg Én lenni. És ha már én sem vagyok ott magamnak, akkor hozzám képest a kisujjam is társas lény. Azt mondták, ha legyőz az egyedüllét érzése, akkor nyertél. Csak idő kérdése, készítsétek a piros kávéfőzőt!!!

És igen, ne higgyem azt, hogy egyedül vagyok az "egyedül a tömegben" érzésemmel. Mindenki egyedül van, ez nem újdonság, már ezren le is írták, szinte sablonos gondolat. Nemhogy érzelem!!!
De mikor önmagad hiánya az egyedüllét, az valami sötétebb és hidegebb. Mert tudod mi hiányzik, az a megszokott, jól ismert, kiszámítható tudat, hogy magamban még bízhatok. Hisz ezért analizáltam magam hosszú évekig, fejben és papíron, ezért olvastam pszichológiai témájú könyveket, hogy ha ismerem magam, talán lesz esélyem ismerni az embereket. Vagy legalább egyet életem során. Most már tudom ki vagyok, csak azt nem, hova a francba tűntem el. Most már az embereket is figyelem, nem ismerem, de figyelem, és egyre dühösebb leszek. Ha az emberek testéből kiszállna az énjük, mert legkésőbb harminc éves korukra még mindig nem találták meg, nem váltak Azzá, azaz önmagukká, akkor a világ tele lenne bojongó, meg nem ismert, elveszett sajátmagukkal. Lassan kezdem a magamét a csuklómhoz bilincselni, de nehéz feladat. Túl könnyen adja fel önmagát az ember, amitől azt hiszi sokkal jobb lesz Neki. Csak az kerüli el az ember figyelmét a nagy önnön-örömszerzésben, hogy önmagam nélkül nincs is olyan, hogy Nekem.

Köszönet a képért Krixnek, sajáttá konvertálása a blognak, a hangulatnak.