- Nézze Uram, fogalmam sincs mi történt. Egyszerűen fel sem tudom fogni. Én csak…épp…bejöttem a mosdóba és már hallottam is a sikoltozást. Mikor kijöttem, láttam, hogy a gyerekek rémülten rohangálnak. Volt, aki meg sem moccant, csak nézte. A többi óvónő is sokkban volt. Csak Edgar ült nyugodtan a homokozóban, épített valamit, tudja ő süket szegény. Nem láttam idegent. A kapu csukva volt. Hogy történhetett mindez? Ez egy kisváros! Az Isten szerelmére!
- Kérem, hölgyem, nyugodjon meg. Már nincs ok a pánikra.
- Maga látta? Odament már? Megnézte közelről?
- Én rendőr vagyok, asszonyom…
-Kisasszony….khmmm
-Igen….én nem helyszínelek, én kérdezek.
- Nem ártana megnéznie. Akkor nem kérdezne hülyeségeket. Van magának gyereke?
- Igen, van.
- Akkor imádkozzon erősen, hogy soha ne lássa őt így.
- Köszönöm, kisasszony. Azt hiszem, végeztünk. Ööö, csak még egy kérdés: nem látott, hallott, észlelt esetleg valami furcsát?
- Dehogynem, sosem hallottam még óvodás gyerekeket halálfélelemtől sikítani, fejvesztve rohangálni, nem éreztem még az émelyítő húgy szagát a rettegő gyerekeken, és nem álltam még a hányásom közepén öntudatlanul. Viszlát.
˙***
Pár perc múlva Konrád is megérkezett német származású szüleivel. Az óvodába külföldi és hátrányos helyzetű gyerekek is járhattak. Ők az egyik hinta mellett nevetgéltek, míg szüleik megosztották egymással a gyermeknevelés nehézségeit, mikor megérkezett Edgar. Törékenyen, hallókészülékesen, az aggodalomtól fontoskodóvá vált szüleivel. A többiek valahogy nem tudtak mit kezdeni Edgarral. Érthetetlen hangokat adott ki és állandóan mutogatott. És az óvónők is mind hadonásztak a kezeikkel, ha ő is ott volt. Leginkább feleslegesen, mert nem ismerték elég jól a jelbeszédet, így vagy érthetetlenek, vagy félreérthetőek voltak Edgar számára. A meseolvasásnál megtanulta már, hogy az óvónővel szinkronban mesél magának, saját maga irányítja a történetet. És ez így volt rendjén, az ő meséi érdekesebbek voltak a felnőttekénél.
Az ajtóban hirtelen megjelent az óvónő is. Széles mosollyal fogadta a szülőket. Ilyenkor a gyerekekre rá sem nézett, a benyomás volt a fontos.
- Jó napot doktor!
- Hogy vagyunk ma?- nézett kedvesen mosolyogva és túlzottam artikulálva a doktor a kisfiúra.
Edgar csak legyintett, ezzel jelezte, ha valaki feleslegesen töri magát, és butaságokat kérdez. Majd bement a szobába és leült a helyére. Egy kis asztalka, kis székkel, kis pohárral, kis kancsóval. A játékokra rá sem nézett.
- Szóval, ő is ott volt az esetnél? Azóta van változás a viselkedésében? Zárkózottabb, esetleg ingerültebb, poszttraumás stresszre utaló jel?
- ÖÖÖ, annak milyen jelei vannak, doktor úr?
- Elnézését kérem, hölgyem, olyan figyelmetlen vagyok.
- Edgar, te nagyfiú, megteszel nekem egy szívességet? Rajzolnál nekem erre a papírra? Szeretsz óvodába járni? Az ovistársaiddal jól kijössz?
Edgar csak nézett. Előre. Kezébe vette a ceruzát, és bár fogalma nem volt, miről beszélt a doktor, de mindig érezte mit várnak tőle, így rajzolt. Lerajzolta a kis Fannyt, piros pacában fekve, arc nélkül, a kislapáttal a gyomrában. És mélyen, legbelül elégedett volt. A rajzzal. És a feladattal. Fanny úgyis egy idegesítő kis mitugrász volt. Okoskodott, és állandóan nála volt a homokozó lapát. Most már legalább nyugtuk lesz tőle.
Az orvos megnézte, majd egy perc alatt kielemezte Edgar rajzát. Egy kis odafigyelést javasolt az anyukának, esti meséket, és sok kirándulást.
Edgar elégedetten távozott. Megfogta anyukája kezét, és mosolyogva mentek a fagyis bódéhoz.
Dr. Kranz leült terebélyes íróasztalához, elővette fiókja eldugott rekeszéből a dossziét és beletette a rajzot. Fényképek, írások, receptek és további rajzok közé. A kisfiú nem először járt itt, és az orvos tervei szerint nem is utoljára. Minden jól alakul. Elégedetten nyúlt az asztal szélén fekvő humidorba, kivett egy nagyobb méretű szivart és meggyújtotta. Hátradőlt és a füstöt lassan, élvezettel fújta ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése