Az újonc

Ez eredetileg egy próbacikknek készült, téma adott volt, és 100%-ig fikcionális alapokon nyugszik.

Átlagos hétfő reggel volt. Szokásos hosszúkávémat próbáltam kiszürcsölni a papírpohárból, miközben országos csúcsot döntöttem 60 méteres síkfutásban tűsarkakon, a villamos után, ami, persze, tömve volt a reggeli csúcsban. Épphogy egy mellettem álló férfi ingujjában sikerült megkapaszkodnom, mikor megszólalt a telefonom. Kedves férfihang volt, hogy megkapták a cikkem „Politikai foglyok élete az öbölháborúban” címmel, és nagyon tetszik nekik a stílusom, szeretettel várnak egy beszélgetésre. Természetesen örömmel igent mondtam, és már gondolatban készültem is a következő mélyinterjúmra az üzbég államfővel.

A kiskosztümöm már előre kikészítettem, hisz komoly diplomata megjelenésemen nem lehet hiba.

Másnap büszkén, magabiztosan nyújtottam kezet a fiatalembernek, aki széles mosollyal fogadott. Udvariasan hellyel kínált, és egyből a közepébe vágott. Én már láttam is magam előtt egy csodálatos karrier kezdetét, boldoggá avatásom képét, mikor meghallottam a szingli és a fiatal színész szavakat. Mi? Várjunk csak egy kicsit! Én külföldi tudósításra, Bush-ra és Castrora számítottam, meg Pulitzerre, persze, nem pedig egy trendi, csajos magazinnál pesztrálni a magára maradt, élhetetlen színészeket meg énekeseket. Különben is, kit érdekel, hogy őt most dobta ki a barátnője, vagy hogy Costa Ricán volt nyaralni, rálépett egy tengeri sünre és bibis lett a lába? És akkor meghallottam még valamit, egy kerek, csinos kis hatjegyű számot. Ekkor lassan mosolyra húztam a számat, határozottan kezet nyújtottam és igent mondtam.

Másnap hajnali nyolckor a telefonra riadtam. A kedves férfihang volt, aki most már a főnököm, hogy ne is menjek be a szerkesztőségbe, inkább menjek a Liszt Ferenc térre, első interjúalanyom ott fog várni. K.J., az egyik legidegesítőbb, nyámnyila, (de Kossuth-díjas), lecsúszott sorozatszínész. Nem siettem, gondoltam úgy sincs más dolga a „páciensemnek”, úgyhogy van időm. Röpke másfél órás késéssel érkeztem, zsebemben egy kis kivágott képpel, hogy felismerjem a hírességet. Az életét már kívülről fújtam, egész éjszaka azt magoltam, de nem voltam biztos benne, hogy az arca ismerős lesz. De bármennyire is próbálkoztam, még a kontaktlencsémet is beraktam, de hiába, nem találtam. Ekkor egy pincér szólított meg, hogy én vagyok -e az újságíró, mert K.J. úr már vár, és egy eldugott, kis sötét asztalhoz vezetett.

-Az allűr mániás mindenedet!- gondoltam. - Ezzel csak a jelentéktelenségét fitogtatja!-

Kezet nyújtott, nyugodt és barátságos volt a hangja. Az arca meg füstbe burkolva, annyit láttam, hogy sötétebb a haja, mint a képen. Kezet fogtunk, elővettem kipróbált, kellőképp bejáratott mosolyomat és leültem. Kávét rendeltem. – Nem kér inkább egy pohár sört?

- Sööört?- kérdeztem magamban. Nőiességem megingathatatlan bástyája a kezemben mindig is a kecses borospohár volt, mellesleg nagyon szerettem és értettem is a borhoz.

- Köszönöm, nem. - mondtam és erősen a hat számjegyű fizetésemre koncentráltam.

- Maga nem olyannak tűnik, mint a többi újságíró, akivel dolgozni szoktam. –mondta és még vagy húsz percig, árasztotta magából a hasonló kliséket. A flörtölés volt az utolsó, amire gondolni tudtam ebben az önbecsülésem számára szorult helyzetben. – Idegesnek látszik. Igyon egy pohárral, drága, attól majd jobban lesz.

- Inkább beszéljünk az új munkájáról. - válaszoltam- Vagy a tegnapi nyilatkozatáról az Indexen. - Mintha meg sem hallotta volna, hogyan próbálom megmenteni önértékelésem romjának utolsó darabjait, tovább érdeklődött kedvenc könyvem után, mert ő most olvasott el egy fantasztikus Coelho könyvet – Lassan már a kultúra is divatból, presztizsből marad életben. Irodalmi tömegétkeztetés. Jó étvágyat, kedves K.J. Fogalmaztam gondolatban a holnapi cikkem utolsó mondatát, mikor a szoknyám alatt a combomon éreztem „kedvenc” színészem erős fogását. Láthatóan nem volt jóllakva.

- Maga hallotta egyáltalán azt a sok hülyeséget, amit összehordtam itt csak azért, hogy oldjam egy tapasztalatlan újságírónő kezdeti lámpalázát? Tudom, hogy nem én vagyok a legérdekesebb interjúalany, akit csak el tud képzelni magának, de én is ember vagyok, legalább tegyen úgy, mintha érdekelné, vagy mintha dolgozna! Ennél sokkal profibbnak kell lennie, kedves, most olyan, mint valami tinédzserlány a matekórán. Nekem is van önérzetem, tudja, úgyhogy, ha nincs más kérdése…

-Várjon! Pincér, hozzon, kérem egy 2005-ös Pino Noirt a V. pincészettől.- támadt hírtelen az életmentő ötletem.

Ahogy a fiú letette a bort az asztalra, két pohárral húztam le, fittyet hányva bármilyen borozási etikettre.

- Ne haragudjon, új vagyok még, ön az első, akivel interjút kell készítenem, ráadásul, egyedül élek, a családom vidéken lakik. A legtöbb barátnőm már férjnél van, vagy most házasodik, egyik esküvőről megyek a másikra, ráadásul utálom az esküvőket, az egész házasság kényszerérzetet, és még udvariaskodjak is, meg drága ajándék is kell, és biztosítani őket arról, hogy életük legjobb döntését hozták meg. Miközben tudom, hogy nem kell két év és el fognak válni, mert még egyikük sem élt igazán, vagy leélik az életüket egy rossz házasságban, mert félnek bevallani a kudarcot.

- Hú, maga aztán furcsa egy nő!- mondta Káci - mert ekkor már csak így hívtam- értetlenül. – Engem most rúgott ki a barátnőm, kellemetlen pofára esés.

Nem tudom mi ütött belém, de ahogy ránéztem, miközben beszélt, rám tört valami perverz izgalom, és a nadrágjába nyúltam. Ő rám nézett és a szoknyám alá csúsztatta a kezét. Sötét volt, senki sem láthatta, mi történik az asztal alatt. Bárcsak látta volna, gondoltam először. Aztán már csak a meglepetést éreztem, hogy az orgazmus felé vezető úton elég gyorsan haladok. Nem kiabálhattam, rezzenéstelen arccal viseltem a megállíthatatlan élvezet édes kényszerét. Nem igazán tértem még magamhoz, mikor hallottam, hogy egy újabb üveg bor kerül másodpercek múlva az asztalunkra.

- Sok lesz ez már, nem gondolja?

– Nem tegeződhetnénk végre? – és nevetett, azzal a kaján, pimasz mosolyával.

- Szervusztok!- hallottam a fejem felül a hangot. Kedves volt, férfi. Úr Isten! A főnököm! Hogy kerül ő ide?

- Szia- mondtam bizonytalanul.

- Hello, Zoli- mondta K.- ülj le mellénk, épp az új filmemről beszélgetünk. Egész ügyes az új lány. Kérsz egy pohár bort? Nem bírtam ellenállni!

- Te nem utálod a bort?- kérdezte Zoli értetlenül.

- De, de most megkívántam. – Hál’ Istennek előttem még ott volt a kávém is, amiből egy kortyot, ha ittam.

- De itt két pohá…- próbált akadékoskodni Zoli.

- Ugyan már, igyál egyet, ne törődj ilyenekkel. Mondd, mit csinálsz itt egyáltalán?

- Gondoltam, megnézem hogy halad az új lány. Sikerült –e már kikészítened. - együtt nevettek, én meg csak kényszeresen mosolyogtam, és egy jó ötletem sem támadt, hogy fogok ebből kimászni. Csak az előbbi jelenetre tudtam gondolni, a kezére a combomon. –Meleged van? – kérdezte Zoli.

– Egy kicsit. A kávé. – válaszoltam. Úgy vert a szívem, hogy azt hittem, kidudorodik már a mellkasomból. Amikor a combomon megint ott volt a kéz. Megmerevedtem, nem tudtam, mit kellene tennem, jobbról Zoli mustrált kérdőn, bal oldalamon pedig, K. simogatta a lábam, egyre kellemesebben.

- Nekem most ki kell mennem, ne haragudj!- próbáltam átmászni Zolin, minél hamarabb. Kiértem a mosdóba, becsuktam az ajtót, neki támasztottam a hátam, és csak ziháltam. A bortól teljesen zavaros volt a fejem. Forgott a velem a helyiség. Éreztem, hogy remegnek a lábaim, de mintha nem is az én lábaim lennének. Azt hiszem, túl sokat ittam. Nem tudtam mit kéne tennem, köszönjek el és menjek haza, holnap pedig kajtathatok másik állás után. Vagy maradjak, de holnap akkor sem kell már a szerkesztőségben lennem. Ebből lehetetlen jól kijönni. Száguldoztak fejemben a lehetőségek, mikor valaki megnyitotta az ajtót. K. suttogott, hogy engedjem be. Pánikba estem, elengedtem az ajtót, ő pedig gyorsan beosont. Nem szabadna itt lennie, mondtam neki, erre ő, hogy Zoli épp beszélget valakivel. El lesz egy darabig, nem fog keresni minket. És már meg is ragadott, nekiszorított a falnak, innen már nem menekülhettem. De már nem is akartam, minden mindegy lett, kirúghatnak, megalázhatnak, jöhet apokalipszis vagy bármi más. Most én ragadtam meg és szinte tiszta erőmből vágtam a falhoz, egy ütemre ziháltunk. Mindkettőnk keze megtalálta azokat a pontokat, ahol a legtöbbet teheti értünk. A tudat, hogy bármikor ránk nyithat valaki, csak fokozta a vágyat, bizsergette az egész testem. Durvák voltunk és gyorsak. Életem legrövidebb és egyben legbrutálisabb „szeretkezése” volt. Körülbelül öt perc múlva, rendezetlenül, kipirosodva, és még lihegve ültünk vissza az asztalunkhoz, mikor megérkezett Zoli, hogy ne haragudjunk, de fontos megbeszélnivalója volt. Azt hiszem, egyikünk sem haragudott ezért a röpke öt perc figyelmetlenségért, és csak halványan mosolyogtunk.

- Azt hiszem, te még nem is tudod, milyen jól választottál, Zoli, mikor felvetted ezt a kislányt a laphoz. Teljesen profi módon viselkedett, felkészült volt, magabiztos, és mindent megtett értem, hogy jól érezzem magam az interjú közben. – mindketten tudtuk miről is beszél valójában. Zoli mosolygott azzal a magabiztos, önfeledt mosollyal, ami azokat jellemzi, akik tudják, hogy ezt most baromi jól megcsípték. Úgy két órán keresztül beszélgettünk még szakmáról, magánéletről és a kollégákról. Élveztem, hogy könnyeden csacsogunk így hárman, miközben nem rég éltem át életem legizgalmasabb szexuális élményét. Mikor ránéztem K.-ra már egészen mást láttam, mint két-három órával ezelőtt. Izgalmasnak tűnt, tetszett az az önmagában való bizonyosság, ahogy az emberekkel, és köztük velem is viselkedett. Teljesen megváltozott a véleményem a szakmáról, a munkahelyemről, és róla is. Már láttam a holnapi szalagcímet, és a fejemben már össze is állt a cikk, melyben felfedem majd a felszínes színész igazi énjét, akit nekem sikerült felfedeznem, a sok közül csak nekem. Mert én másmilyen vagyok. Különleges. Megcsapott a siker első szele, és huzatot is kaptam rendesen.

Délután öt körül értem haza. Rögtön leültem a laptopom elé és gépelni kezdtem a mondatokat, amik már órák óta megfogalmazódtak a fejemben. Féltem, hogy elfelejtem őket. Ha Márqueznek sikerült az autóban, úton hazafelé megírni a Száz év magányt, nekem is sikerülni fog. Teljesen irreális képem lett magamról. De összejött, két óra és egy doboz cigi után megjelent a mailboxomon az elküldve felirat. Leadtam a cikket, nincs semmi dolgom, és érdekes módon nem fáradt vagyok, hanem energiával teli, valamit csinálnom kell. Felhívtam a barátnőimet, hogy azonnal el kell mennünk valahova. Nagy híreim vannak. Nyolckor már a törzshelyünkön ültünk, és feszült figyelemmel hallgatták a napi eseményeket. Nyeregben éreztem magam. Sikeres, vonzó szingli nőnek, aki büszke az egyedülállóságára, az autonóm életvezetésére, és nem csak a keserűsége elnyomása miatt, hanem őszintén, igazából.

Másnap bementem a szerkesztőségbe, mindenki kedvesen fogadott, már olvasták a cikkem. El voltam ájulva, milyen kedves és törődő mindenki. Zoli is megdicsért, azt mondta így tovább. Megnéztem magam is az újságot. Szép nagy képekkel illusztrált, négy oldal az én nevem alatt. És ezt most velem együtt több ezer nő olvassa, és szeretne a helyemben lenni. Olthatatlan büszkeség fogott el. Gondoltam felhívom K.-t hiszen neki köszönhetem az érzést, a sikert, ünnepeljen velem. És teljesen biztos voltam benne, hogy ma még randim lesz a színésszel. Nem vette fel. Fél órán át, próbálkoztam, mire nagy nehezen felvette. Megkérdezte, hogy vagyok, meg sem vártam a kérdés végét, rögtön elhívtam estére egy klubba. Lerázott. Ma nem ér rá. Holnap megint interjúja lesz, és ki akarja pihenni magát. De tetszett neki a cikkem. El voltam keseredve, akkor éreztem először, hogy nem én vagyok az egyetlen. Zoli így talált meg az asztalomnál, leszegett fejjel. Megkérdezte mi a baj, azt éreztem, valakinek muszáj most kimondanom.

- Azt hittem fontosabb vagyok, mint bárki, pótolhatatlan.

- Senki sem pótolhatatlan, drágám. Mindig vannak új, kezdő, fiatal újságírónők. És mindig is voltak és lesznek is elszállt, pénzéhes színészek. Ne vedd a szívedre!

Épp csak azt nem mondta ki, hogy ilyen a média. Erről szól. Hazugságok, botrányok, igazságok, amiket csak mi tudunk, senki más, öt percek a wc-ben, és az Isten-komplexus, míg valaki fel nem ráz, a sikerérzet delíriumából. Ő tudta, ő is tudta, az egész szerkesztőség tudta, ők is voltak egyszer újak, őket is beavatta valaki. Nekik is le kellett szállni arról a bizonyos lóról, nehogy leessenek.