Te vagy, meg valahol messze én vagyok. És kettőnk közül pedig jóformán csak te vagy. Magadnak. A mérleg ott dől el, hogy nekem is csak te vagy. Így az egyenletben szinte csak te szerepelsz és x is egyenlő veled. Valahol két egyszerűsítés és zárójel felbontás között elvesztem én. Főleg Én lenni. És ha már én sem vagyok ott magamnak, akkor hozzám képest a kisujjam is társas lény. Azt mondták, ha legyőz az egyedüllét érzése, akkor nyertél. Csak idő kérdése, készítsétek a piros kávéfőzőt!!!
És igen, ne higgyem azt, hogy egyedül vagyok az "egyedül a tömegben" érzésemmel. Mindenki egyedül van, ez nem újdonság, már ezren le is írták, szinte sablonos gondolat. Nemhogy érzelem!!!
De mikor önmagad hiánya az egyedüllét, az valami sötétebb és hidegebb. Mert tudod mi hiányzik, az a megszokott, jól ismert, kiszámítható tudat, hogy magamban még bízhatok. Hisz ezért analizáltam magam hosszú évekig, fejben és papíron, ezért olvastam pszichológiai témájú könyveket, hogy ha ismerem magam, talán lesz esélyem ismerni az embereket. Vagy legalább egyet életem során. Most már tudom ki vagyok, csak azt nem, hova a francba tűntem el. Most már az embereket is figyelem, nem ismerem, de figyelem, és egyre dühösebb leszek. Ha az emberek testéből kiszállna az énjük, mert legkésőbb harminc éves korukra még mindig nem találták meg, nem váltak Azzá, azaz önmagukká, akkor a világ tele lenne bojongó, meg nem ismert, elveszett sajátmagukkal. Lassan kezdem a magamét a csuklómhoz bilincselni, de nehéz feladat. Túl könnyen adja fel önmagát az ember, amitől azt hiszi sokkal jobb lesz Neki. Csak az kerüli el az ember figyelmét a nagy önnön-örömszerzésben, hogy önmagam nélkül nincs is olyan, hogy Nekem.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
1 megjegyzés:
hajrá
Megjegyzés küldése